Sima letargia, felocsúdás és szürke hétköznapok jönnek. …és persze kérdések, hogy mi is történt? Hol rontottuk el? Vagy csak én rontottam el? Vagy ő hazudott, és nem is szeretett?
Aztán következik az önvádolás, mit és hogyan kellett volna máshogy csinálni, hogy ne következzen be a megváltoztathatatlan. Egyáltalán megváltoztathatatlan? Vagy vissza lehet még szerezni őt? Azt aki eddig bearanyozta, és boldoggá tette az életed?
Jönnek az ismerősök, barátok akik tartják benned a lelket, és persze azt mondják, nem .. nem fog visszajönni. Örülj neki, legalább megszabadultál ettől a számító kis lánytól. Csak kihasznált. … stb és végeláthatatlanul mondják az okosságokat!
Persze ezek csak üres szavak, mert neked hiányzik, egyre jobban és pusztítóbban. Minden nap egyre jobb, legalábbis te ezt gondolod… de nem. Minden nap egyre rosszabb mert egyre jobban érzed a távolságot közte és magad között! Keresed a képeit, nézegeted a közös pillanatokat őrző képeket, és könnyes szemmel folyton folyton arra gondolsz, mit is csinálhat most, gondol-e rád, vagy már eszébe sem jutsz?
Belemerülsz a gondolataidba, önsajnálatba temetkezel, és mély mély szomorúság lesz rajtad úrrá. ..és bosszúból elkezdesz csajozni! Csak úgy, hogy megmutasd a világnak, hogy te még valaki vagy!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: